A nagyközönség számára a debreceni Panta Rhei együttes gitárosaként lett ismert az 1970-es években. Harmincöt évnyi hallgatás után 2017-ben léptek fel újra, legutóbb pedig tavaly álltak színpadra. Idén is lesz koncert?

– Tavaly valóban felléptünk, idén ez elmarad. Jó előre meg kell szervezni egy ilyen eseményt, amit előre nem látható fejlemények befolyásolnak. Például egy betegség.

Mi volt a legemlékezetesebb zenei élménye, ami elindította a progresszív rock irányába?

– 1964-ben Svédországban voltam cseregyerek. Ennek köszönhetően jutottam el egy Beatles koncertre, amiből nem sokat hallottam, mert, ahogy mindenütt másutt, a zene alatt folyamatosan sikoltoztak a lányok. Azért éreztem, hogy itt valami fontos történik.

Hogyan lett az 1960-as évek közepén cseregyerek?

– Édesapám pályakezdő fizikusként Szentgyörgyi Albert, majd Peter Debye, később Ernest Rutherford mellett dolgozott. Mindhárom kiválóság munkásságát Nobel-díjjal ismerték el. Édesapám alapította a debreceni MTA Atommagkutató Intézetét. Ő hosszabb időt tölthetett el Stockholmban, és az egyik ottani barátjának volt egy velem hasonló korú fia. Sikerült elérni, hogy kimehessek cseregyerekként, ő pedig Debrecenbe jött egy hónapra.

Ilyen háttérrel csak a fizikusi pálya jöhetett szóba?

– Igen, gyakorlatilag másnak nem volt sok esélye. Először az egyetem Kísérleti Fizikai Intézetében volt lakásunk, ami teljesen összefolyt az egyik tanszékkel – az ebédlőnek használt helységben például volt egy elszívófülke. Édesanyám szintén az egyetemen oktatott, az elsőéves hallgatókat a fizika alapjaival ismertette meg. Az előadásokon bemutatott kísérleteket az előszobánkból nyíló helységben készítette elő.

András öcsémmel folyton körülötte lábatlankodtunk. Egy időben azonban nem mertünk a közelébe menni, mert a vágóhídról hozott marhagégét légpumpával szólaltatta meg. A tehénbőgés hallatán megijedtünk. Volt idő, hogy ugyanazokat a gyakorlatokat végeztük el – esztergáltunk, fúrtunk – mint az egyetemisták. Ha valamit kérdeztünk otthon, mindig a fizikával kapcsolatos válaszok voltak a legérdekesebbek. Ilyen hatások miatt lettem én is és az öcsém is fizikus.

Milyen volt a viszonya a matematikával?

– Ezzel a tudománnyal is jó barátságban voltam. A matematikusi pálya is felmerült bennem. Az Arany Dániel Matematikaversenyen másodikos gimnazistaként országos második lettem – első díjat abban az évben nem adtak ki. Ennek köszönhetően meghívtak a matematikai diákolimpiai csapatba. Budapesten egy pár héten keresztül, napi nyolc órában készítettek fel bennünket – Lovász Lászlót, Laczkovics Miklóst és a többieket – a versenyre. Ami nekem nem sikerült, mert a versenyre totális mentális kimerültség lett úrrá rajtam.

Akkor és ott úgy éreztem, hogy 16 éves koromra már behozhatatlan hátrányban voltam a fazekasos diákokkal szemben. Talán ez az élmény terelt végleg a fizika felé. A Fizikai Diákolimpia jobban sikerült, 1967-ben első lettem.

1967-ben érettségizett, majd felvették a Kossuth Lajos Tudományegyetem fizikus szakára. 1969-ben átment az ELTE fizikus szakára, ahol 1972-ben szerzett diplomát. Miért váltott? Túl nagy volt az édesapja árnyéka?

– Előfordult, hogy egy debreceni matematika versenyen azt mondta nekem egy tanár, hogy na, magát biztosan a papája miatt hívták meg! Roppant mérges lettem és elhatároztam, hogy megmutatom, nem a papám miatt vagyok ott, ahol. Ha Debrecenben maradok, mindig az édesapám kisfia lettem volna. Fizikus körökben egyébként van egy mondás, hogy a szülők iránti szeretet a távolság négyzetével arányos... Papám kicsit morgott a váltás miatt, de elfogadta a döntésemet. Egyetlen feltételt szabott: legyek Eötvös-kollégista. Az lettem, és ez egy egész életre kiható élmény volt.

Mit kapott az ELTE-n?

– Marx György és Nagy Károly professzorok felváltva tartották a fő elméleti tárgyakat. Én Marx Györgyhöz kerültem, közvetlenül is évekig mellette dolgoztam, ő volt doktori témavezetőm is, meghatározó hatása volt rám. Marx nemzetközileg is jelentős személyiség volt, 1972-ben az Ő meghívására a világ legjobb fizikusai jöttek Balatonfüredre, hogy megbeszéljék a neutrínókkal kapcsolatos legújabb eredményeket. Akkoriban Magyarország volt az a hely, ahova a szovjet tudósok – megfelelő KGB-s kísérettel – és a nyugati kutatók egyaránt elmehettek.

A konferencián ott volt Richard Feynman Nobel-díjas amerikai fizikus, aki felfigyelt a diplomamunkámra. Meglepte ugyanis az eredményem, hogy a neutrínónak van tömege és ez a tömeg az egész Univerzum viselkedését befolyásolhatja. Ebből a témából született később a doktori értekezésem. Akkoriban az asztrofizikusok őrültségnek tartották az ötletet, de utólag beigazolódott, hogy a sejtés helyes volt, az univerzum fejlődésében az elemi részecskéknek meghatározó szerepük volt.

Marx György mellett kit tekint tanítómesterének?

– Jakov Zeldovics szovjet fizikust és csillagászt. Ő is ott volt az 1972-es balatonfüredi konferencián. Ő korának kimagasló elméleti fizikusa volt – miközben zsidó származása miatt sohasem járhatott egyetemre. Az 1950-es években választás elé állították: vagy megy a gulágra, vagy részt vesz a szovjet hidrogénbomba előállításában. Az utóbbit választotta.

Az egyik mesteremnek őt tekintem, de nem a hidrogénbomba, hanem a kozmológiában elért munkássága miatt. Pár évvel a balatonfüredi konferencia után rendszeresen meghívott Moszkvába. Olyan feladatokat adott, amik kihívást jelentettek, de egyúttal teljesíthetők is voltak. Hihetetlen inspiráló személyiség volt.

Az eredményei alapján tárt karokkal fogadták a jelentkezéseit az amerikai egyetemek?

– Nem egészen. Ma is az a gyakorlat, hogy a legjobb intézmények főleg egymás diákjait veszik fel. Az ázsiai és a kelet-európai diákok napjainkban is hátránnyal pályáznak amerikai posztdoktori állásokra, és csak többnyire szerencsés véletlenek folytán kaphatnak állást. Utánam sem kapkodtak.

1980 nyarán egy nyári iskolán voltam hallgatóként Lengyelországban, amikor meghallottuk, hogy egy moszkvai magfizikai laboratóriumban érdekes eredményt értek el: egy új kísérlet azt mutatta, mintha a neutrínóknak valóban tömege lenne, azaz az én neutrínókkal kapcsolatos eredményem látszott beigazolódni. Megkértek, hogy másnap tartsak erről egy előadást. Egész éjjel írtam a képleteket, és az előadás jól sikerült.

Ezen a konferencián részt vett a Berkeley-i egyetem egyik professzora, aki az előadásom után meghívott csoportjába. Kimehettem, sikerült ott is bizonyítanom, és ezzel 1980 decemberében megkezdődött az ingázás, vagy ahogy akkor hívtuk, a “csiki-csuki”.

Akkoriban nősült. A felesége is mehetett?

– Kati néhány hónappal később követett, miután ledoktorált. Másfél évig maradhattunk, majd vissza kellett térni. Akkoriban az volt a szabály, hogy amennyi időt külföldön tölt valaki, ugyannyit itthon kell dolgozni. Berkeley volt a fizikai kozmológia központja. Ott és akkor született meg a modern kozmológia, és ennek a folyamatnak én is részese lehettem. Egyebek mellett magyarázatot adtunk a galaxisok keletkezésére. Mind a ketten éjjel és nappal dolgoztunk, nem tudtuk, hogy lesz-e még valaha is ilyen lehetőségünk.

Szerencsére lett, a következő alkalommal két évre jöttünk ki, szintén Berkeleybe és Chicagóba. 1986-ban a baltimore-i Johns Hopkins Egyetem (JHU) ajánlott egy állandó állást. Először azt a megoldást választottuk, hogy a továbbiakban egy évet itthon, egy évet ott töltünk. A következő, 1987-es év több szempontból is meghatározó volt. Én rendeztem az év legjelentősebb kozmológiai konferenciáját, természetesen Balatonfüreden. Mint '72-ben, most is nálunk találkozott a keleti és nyugati fizika. Abban az évben született meg a kisfiunk is, és vettünk egy házat Budán, Baltimore mellett Magyarországon is hosszú távú jelenlétre terveztünk. Néhány hónappal ezután mentoraim, először édesapám, majd Zeldovics professzor is elhunyt.

Életem két meghatározó személyisége távozott. Hirtelen felnőttem.

A rendszerváltás éveiből mire emlékezik?

– 1989 szeptemberében éppen a kelet-németek kiengedésének idején utaztunk vissza az Egyesült Államokba. Reggel Ferihegyen hallottuk a híreket és alig hittük el, hogy ez megtörténhetett. Mindenki tele volt reménnyel, hogy nemsokára utolérjük Európa többi részét... A következő hazatérésünk idején, 1990-ben az ELTE kétmillió dollárt PHARE programtól az egyetem telekommunikációjának modernizálására. Én javasoltam, hogy több technológiai generációt átugorva, az új rendszer a legmodernebb optikai üvegszálakon alapuljon, amit elfogadtak és az ELTE rektora megkért, hogy ezt próbáljam is végigvinni a következő év alatt.

Az összes budapesti nagy egyetem összefogott, és együtt belevágtunk. Az egész otthoni év a rendszer felépítésével telt, sikeresen, és ma is működik, de bizony kozmológiára nem sok időm maradt. 1990-ben az MTA levelező tagjává választottak, egy évvel később Széchenyi-díjat kaptam. De ez alatt az év alatt azt is beláttam, hogy akkor az országnak nagyobb szüksége volt olyan emberekre, akik számítógép hálózatot építenek, mint akik asztrofizikában kutatnak.

El kellett döntenünk, hogy számunkra mi a fontosabb. Ezt a döntést segítette, hogy a Johns Hopkins egyetem támogatásával egy, az asztrofizikai kutatásaim szempontjából rendkívül fontos, jövőbe mutató asztrofizikai projektnek lehettem kulcsszereplője. 

Mi volt a feladata az egyetemen?

– A Hubble Space Telescope központja akkortájt került a Johns Hopkins egyetemre, és ekkor döntötték el, hogy egy új asztrofizikai csoportot hoznak létre. Akkor jelentek meg csillagászatban a nagyméretű CCD-csipek, amik több mint ötvenszer érzékenyebbek voltak a korábbi eszközöknél. Az érzékenységnek megvolt az ára: egy négy megapixeles eszköz 200 ezer dollárba került. Ebből kellett 30 darab.

Néhány amerikai egyetem összeállt (ennek a Johns Hopkins is része volt) és egy alapítvány segítségével 25 millió dollárból egy saját digitális távcső építésébe kezdett, tele ilyen csipekkel. A célunk az volt, hogy négy év konstrukció után az eszközzel négy évig pásztázzuk az eget és elkészítjük az égbolt legjobb digitális térképét, a Sloan Digital Sky Surveyt, majd az adatokat azonnal nyilvánosságra hozzuk.

A projekt rendkívül sikeres volt, de az időzítés nem egészen így történt. A berendezés 1996 helyett 2001-re készült el, a projekt teljes költsége a megfigyelések befejeztével, 2008-ban 120 millió dollár körül alakult – és az utóbbi összeg fele az adatfeldolgozásra és számítógépekre ment el. 1992-ben még nem láttuk előre, hogy mekkora adattömeg vár majd ránk. A késésnek azért volt előnye is, hiszen a számítógépek rohamos fejlődésével a néhány extra év miatt gyorsabb gépekkel nagyságrendekkel részletesebb munkát tudtunk végezni.

Az általunk épített adatbázis, amin a végén több mint egy évtizedet dolgoztam megfeszített tempóban, lett a világ legtöbbet használt csillagászati eszköze. Ez indított tovább egy akkor keletkező új tudomány, az adattudomány, a Big Data irányába.

Mi a szerepe az egyénnek a Big Data korszakban?

– A kreatív kutatás még mindig inkább művészet, mint mérnöki készség, hiszen szükség van egyéni meglátásokra, intuíciókra, improvizációkra. Nincsenek előre megirt receptek, hogy ha ezt és ezt teszem az adatokkal, akkor a végén garantáltan az engem érdeklő megoldás születik. Képlékeny a kutatás folyamata, az analízis során egyre jobban kirajzolódik valamilyen struktúra, de annak iránya ritkán mondható meg előre, de hiszen ez a kutatás szépsége.

Ma mindenkit az foglalkoztat, hogy a jövőben a mesterséges intelligenciának milyen szerepe lesz, ki fogja-e váltani az embert?

Megmaradtak a korábbi ELTE-s kapcsolatai?

– Folyamatosan érkeztek és érkeznek hozzám tehetséges fiatal magyar kutatók, az utóbbi időben egyre többen a tanítványaim tanítványai. Általában egyre több magyar nevet lehet látni asztrofizikában, de egyre gyarapodik azok száma is, akik már nem Magyarországon diplomáztak, vagy doktoráltak, hanem valamelyik külföldi egyetemen. Ők már kisebb eséllyel kerülnek vissza a magyar felsőoktatás és a kutatás körforgásába. Már látszanak az előjelei annak is, hogy nemsokára a tehetséges fiatalok egy része eleve külföldön jár majd középiskolába.

Mit kellene tenni azért, hogy például az ELTE előrébb kerüljön az egyetemek nemzetközi rangsorában?

– Az infrastruktúrának hatalmas a szerepe, de legalább ekkora jelentőségű a tudományos körforgásban való aktív részvétel. Ebben benne van az eredmények megfelelő prezentációja, és ebben a személyes kapcsolatok szerepe. Jól kell kommunikálni az eredményeket, olyan formába kell önteni azokat, hogy mások is könnyen megértsék a publikációkat. Konferenciákra kell járni, ahol figyelemfelkeltő előadásokat kell tartani.

Bizalomra és önbizalomra van szükség, itthon is és külföldön is, hogy elhiggyék, nem csak a csúcsegyetemeken születhet fontos eredeti eredmény.

A bizalomépítés legjobb módja, ha hosszabb-rövidebb időt külföldi intézményben dolgozik egy pályakezdő kutató, ahol kiépülnek az aktív munkakapcsolatok. Azaz, benne kell lenni a nemzetközi körforgásban. Ennek minél fiatalabb korban kell megtörténnie. Az előrelépés másik alapfeltétele a pénz. Amerikában a csúcskutatók kimagasló fizetést kapnak, hasonlóra lenne szükség Európában és Magyarországon is. Átlagfizetéssel (vagy alatta) ugyanis a legjobbak közül kevesen maradnak itthon, vagy akár Európában.

Arra is oda kell figyelni, hogy egy túl hierarchikus kutatási rendszer, ahol az előrejutás nem elsősorban a tudományos teljesítményen alapul, a középszerűséget erősíti.

Idén májusban választották a National Academy of Sciences tagjának. Meglepődött?

– Fontos visszajelzésnek értékelem a tagságot. Nagyon jólesett, hogy gondoltak rám.

Mivel foglalkozik napjainkban?

– A kozmológiai és a Big Data problémakör mellett egyre több időt szentelek daganatterápiával kapcsolatos kutatásoknak. Meglepő, de rendkívül sok a közös elem a kozmológiával. Az univerzum szerkezetének építőelemei a csillagok és a galaxisok, a daganatoknak pedig a rákos és immun sejtek.

Ezek sajátos térbeli kapcsolata, korrelációja felelős az univerzum szerkezetének kialakulásáért, illetve a rák immunoterápiás gyógyításáért. Főállásom a fizika és számítástudományi tanszéken van, fele-fele arányban, de ma már az onkológiai tanszéknek is tiszteletbeli professzora vagyok.

Megérte a váltás?

– 1991-ben egy különleges, egyedi lehetőséget kaptam: a Sloan projekt az egész asztrofizikát forradalmasította, és ennek lehettem a közepén. A Big Data forradalma pedig az egész tudományt alapjaiban alakította át, és ez hihetetlen izgalmas, több évtizedes folyamat volt, ami minden időmet kitöltötte.

Nem bántam meg, hogy váltottam, Magyarországról ennek nem lehettem volna aktív részese. Feleségem, Szlávecz Kati, ma szintén a Johns Hopkins Egyetem professzora, ő is bizonyított saját területén, a talajbiológia és ökológia határán ért el fontos eredményeket. Tamás fiunk egy biofizikai kutatóintézetben dolgozik New Yorkban, az ott épített szuperszámítógépen futtat molekuláris biológiai szimulációkat.

Nyugodtan élünk, kutatunk és tanítunk, azt csináljuk, amit legjobban szeretünk.