Nemrég egy barátom elhívott egy koncertre a Müpába. Az odafelé vezető úton elég rosszul érezte magát, de a koncert végére semmi baja nem volt. A zene gyógyít. De mire tanít?

 – Leginkább önismeretre, bár ez közhely, de magunkat akkor ismerjük meg igazán, amikor korlátokba, akadályokba ütközünk. Amikor valaki folyamatosan tanul egy hangszeren, az önlegyőzés. Kis modellt ad az életfeladatunkra, hogy sorsunk dallamát szépen megtanuljuk eljátszani.

Van, aki már az első hangnál feladja.

Nagyon kevesen tudják ezt a dallamot gyönyörűen eljátszani. Ők ritka, különleges emberek, zsenik és szentek. Nekünk, akik nem tartozunk ebbe a kategóriába, a törekvés marad.

Honnan érkezett a zene felé? 

– Tizenévesen a barátaimmal alakított No Trend nevű rockegyüttessel az Ady Művelődési Házban tartottuk az első és szerintem utolsó koncertünket. Voltak nézők, ami egészen megdöbbentő volt, valakinek a barátai lehettek. Nem az enyémek, mert ők nem jöttek el. Billentyűztem és énekeltem is – sajnos.

A basszus- és a dallamgitáros profibbak voltak, mint én. Emlékszem, Leányfalun egy bódéban írtunk együtt számokat, miközben meleg kőbányai sört ittunk 15–16 évesen. Sorra születtek a rock balladák, és azt gondoltuk, hogy mi most megváltjuk a világot.

Nagyon szerettem azt az időszakot. 

Hogy jutott el a No Trendtől a karmesteri pálcáig?

– Amikor azon gondolkodtam, hogy a zongorázás és a zeneszerzés közül melyik lenne a nekem való, akkor Vásáry Tamás volt az első, aki azt mondta, hogy a karmesterség. Akkor már tizenhét éves voltam. A döntésnél az is fontos volt, hogy emberekkel foglalkozhassak. Jól választottam, mert jól érzem magam a karmester szerepben. 

Tíz éve vezeti a Danubia Zenekart. Honnan indultak el, és hová jutottak el együtt?

– Dinamikus, fiatal zenekar volt, amikor átvettem őket. Úgy értem, a többi zenekarhoz képest volt fiatal, hozzám képest nem, mert nálam idősebb az átlagéletkor. Szerencsére energiákkal teli társaságot kaptam, akik épp keresték az utat, nekem pedig volt elképzelésem, hogy hová és merre menjünk.

Nem mondom, hogy azonnal arra fordult a hajó, amerre tekertem a kormányt, mert fiatal voltam és tapasztalatlan, és sok mindent rosszul csináltam, de útközben összecsiszolódtunk. Úgy mondanám, hogy egy kikötőben horgonyzó nagy erejű hajó elindult, és most szeli a vizet.

Navigare necesse est, hajózni kell, és azt hiszem, hogy elég sebesen haladunk.

 Elég sok „kikötőjük” van, szinte minden korosztállyal foglalkoznak. Kik a legkisebbek?

– Szinte a születéstől kezdve vannak programjaink. A Kalandra fül! című sorozatunk korosztálya a szőnyegen kúszik-mászik. Kórházakban is voltunk már, és idősotthonokba is elég gyakran járunk.

Van egy iskola Budapesten, ahol ukránul tanulnak a gyerekek. Felkértek, hogy adjunk koncertet, oda is szívesen mentünk. Azóta őket hívjuk a zeneakadémiai koncertjeink főpróbájára is, ahová lelkesen jönnek a Beethoven-projekt keretében a siketekkel és nagyothallókkal együtt.

Bizonyos értelemben mindkét csoport nyelvileg akadályozva van a megértésben. Tíz éve járunk iskolákba, szeptembertől már sok helyen voltunk, visszük a hetedikeseknek – nem a legkönnyebb célcsoport, de jól működünk együtt – a Mozart, a csokigolyók sztárja című előadásunkat.

A kvartettünkkel osztályokba megyünk be, játszunk, beszélgetünk, a gyerekek kipróbálhatják a hangszereket. Zenetanulásra szeretnénk serkenteni őket.

Az ifjúsági koncerteknél a humort is bevetjük, hogy ledöntsük a falakat, amelyek a műfajunkkal szemben állnak. Számomra ezek az előadások kiemelt helyen szerepelnek, az egyik legfontosabb feladatomnak tartom. 

A találkozás siketekkel és nagyothallókkal és a nekik való zenélés saját ötlet, vagy már elterjedt a világban?

– Nem mondanám, hogy elterjedt, mert amikor először előálltunk vele, akkor jelentős nemzetközi sajtóvisszhangot kapott a kezdeményezés. Még Los Angelesből is megkeresett egy producer, aki az egyik sorozatában szerette volna a Beethoven-projektet bemutatni, ami egyébként nem az én ötletem volt, hanem a feleségemé.

Keresd a nőt! A legjobb dolgokat mindig a hölgyek találják ki.

Jól tudom, mert sok erős nő van a családomban. Nőpárti vagyok, szerintem a férfiak túl vannak értékelve ebben a világban. 

Köszönjük szépen.

– Ez tény. Tehát a feleségem találta ki, amikor 2020-ban azon gondolkodtunk, hogy Beethoven 250. születésnapját milyen méltó eseménnyel ünnepelhetnénk. Jött az ötlet, hogy játsszunk azoknak, akik hallásukban korlátozottak, vagy teljesen siketek, mint Beethoven volt.

Vajon 250 év elteltével el lehet juttatni a zenét ezeknek az embereknek?

Picit utánanéztem, kerestem szakértőket, cégeket, és kiderült, hogy sok minden nem változott. Egy jelentős különbség van: a hallókészülékek minősége, amelyek sok millió embernek segítenek a mindennapi életben; de akinek hiányzik a hallóidege, az nagyjából ugyanott tart, mint a zeneszerző korában.

A Beethoven-projekt koncerteken a résztvevők beülhetnek a zenekarba, játék közben megérinthetik a hangszereket, figyelik a kapcsolatot a karmester és a zenészek között. Jönnek óvodások, iskolások, felnőttek. Vannak, akik rendszeresen járnak. 

Hogy érintette a zenészeket az első koncert?

– Hatalmas érzelmi sokk volt, sírtunk. Szíven üti az embert, ha látja azt a kislányt, aki egy magas hangnál felsikolt: „Na, ezt hallom!”

Meggyőződésem, hogy mi többet kapunk tőlük, mint amennyit mi adunk. 

Aktív résztvevői a Máltai Szimfónia programnak. Hogyan kerültek kapcsolatba a tarnazsadányi gyerekekkel? 

– Keresgéltem, hogyan lehetne a zenét gyógyító eszközként használni. Ahol mi fellépünk – Zeneakadémia, Müpa, Opera –, azok vékony réteg számára elérhető helyszínek. Budapesten néhány ezer emberről beszélünk.

Hiszek abban, hogy a megfelelő zenével társadalmi háttértől, végzettségtől, vallástól, kultúrától függetlenül össze lehet kapcsolni az embereket egymással.

A venezuelai EL Sistema mintájára indította el Magyarországon a Máltai Szeretetszolgálat a Máltai Szimfónia nevű programot, mely során nagyon szegény, felzárkózó településeken élő gyerekek kezébe adnak hangszert, tanítják őket zenélni, zenekarokat létrehozni.

Három éve megkerestem a vezetőket, akik nyitottak voltak, de figyelmeztettek, ha egyszer odamegyünk, és elvárjuk, hogy a gyerekek megnyíljanak, majd többet nem megyünk, akkor nagyobb kárt okozunk, mint hasznot.

Dinamikusan bővülő programról van szó, amelynek nem mi vagyunk a főszereplői – ezt szeretném aláhúzni –, hanem a Máltai Szimfónia program, hiszen ők adják a tanárokat, akik hetente lejárnak olyan településekre, amelyekről Budapesten nem is hallottak. Vagy ha hallottak is, nem szívesen mennének oda, mert arrafelé a drog és a prostitúció hatalmas probléma.

Kilencven százalékban cigány településekről van szó. Egy budapesti erre keresztet vet, mondván „hát, ilyen is van”. Nem, főleg ez van.

Ezeken a településeken a reprodukciós ráta sokszorosa a budapestinek és más magyar városoknak, amiből az következik, hogy ötven év múlva a magyar lakosság döntő többsége apró településekről származik majd. Az lesz Magyarország erőforrása, amivel valamit kezdeni kell.

Azt nem lehet hagyni, hogy ezek a gyerekek elkallódjanak, de ha nem teszünk semmit, magunkat lőjük lábon. 

Ezt azelőtt is tudta?

– Igen, a neveltetésem miatt. Mindkét szülőm vidéki, apámnak, Hámori Józsefnek van egy beszélgetőkönyve, az a címe, hogy Magyarország szíve vidéken van.

A legtöbb ismert nagy magyar zeneszerzőnk kicsiny falvakból, kisvárosokból származik.

Ahogy a költőink is, Szabadkáról Kosztolányi, aki nekem is rokonom, Érmindszentről Ady Endre.

Kosztolányi Dezső rokona?

– Oldalágról, de nem ez a lényeg – csak eldicsekedtem vele –, hanem hogy foglalkozzunk a vidék szellemi és lelki lehetőségeivel. Mi azokkal a gyerekekkel léptünk fel a Zeneakadémián, akiket a „máltaiak” tanítanak zenélni.

Sokan Budapesten is akkor jártak először. Fontosnak tartjuk, hogy a motivációjukhoz mi is hozzájáruljunk, hogy megmaradjon a lelkesedésük, a kitartásuk. 

Odamegy közéjük egy zenész, tanítja őket zenélni, de mit csinál egy karmester?

– Az enyém inkább pedagógiai feladat. Énekelünk, vezénylem őket, azt nem is nagyon kell magyarázni, hiszen, ahogy mutatom, úgy énekelnek. Ha most elkezdek az asztalon egy ritmust kocogtatni, Önben is ugyanaz a ritmus megy, ha akarja, ha nem.

A zene így működik. Ősibb, mint a beszéd.

Azóta barátságok alakultak ki a gyerekekkel. Ebben az évben a kicsikhez megyünk, akik most kezdik a hangszertanulást. A tanárok folyamatosan járják az országot. A két vezető, Báder Ernő és Nagy Kálmán munkáját nem tudom eléggé kiemelni.

Mit szólt hozzá, amikor tavaly előtt azt a helyiséget, ahol a hangszereket tartották, felgyújtották?

– Ezek problémás települések. Van, aki a problémából erényt tud kovácsolni, és van, aki nem tud kitörni, mert az irigység, a féltékenység, az ismeretlennel szembeni agresszió erősebb benne. Itt is ez történt, de ebből nem kell végleges következtetéseket levonni.

Ne gondoljuk, hogy vidéken, a cigányság körében másként működnek a társadalmi dinamikák, mint nálunk.

A rosszindulat, az irigység, az együttműködésre való képtelenség ugyanolyan, mint az I. és a XII. kerületben. Mi esetleg kulturáltabban utáljuk egymást. 

Semmi komoly címmel podcastet indított. Kik a vendégei, kikkel beszélget?

– Kezdetben olyanokkal beszélgettem – zenészekkel, színészekkel, művészekkel, a testvéremmel, Barbarával, aki producer –, akikkel volt vagy van valamilyen kapcsolatom, munka- vagy baráti viszonyom, így tudtam mire számíthatok. Olyan embereket hívtam és hívok be a jövőben is, akik már valamit letettek az asztalra. 

Hogy született meg az ÉnekÚt és az Út a zenéhez elnevezésű oldal, amely olyan sikeres, hogy 2021-ben megkapta Az Év Honlapja díjat?

– A covid alatt próbáltunk megoldást keresni arra, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot a közönséggel. Először a saját felvételeinket dolgoztuk fel rövidebb, hosszabb videókban. A honlapot havi 990 forintért lehet elérni. Ebből készítettünk egy alverziót, amely az iskolai énekoktatást hivatott elősegíteni. Negyvenöt perces, különböző nehézségű óravázlatokat állítottunk össze.

Ezt egyrészt az online oktatás miatt csináltuk, másrészt azért, mert egyre kevesebb énektanár van.

Sokszor nem is ének-tagozatos tanár tartja az órát, ezért segédeszköznek szántuk, hogy élménycentrikusabbá tehessék a tanulást. Nekem is vannak kimondottan gyerekeknek szóló ötperces, alternatív énekóráim, melyeket a tanárok elég sokat használták a járvány idején. 

Milyen más művészeti ágakat vonz be a koncertekbe? 

– Táncosokkal és színészekkel dolgozom együtt. A színház nagyon vonz, amikor a két műfaj lehetőségei összeadódnak. Homokanimációt, sőt élőben készített animációt is használtunk már.

Speciális csapatépítő programokat is tartunk. Janklovics Péter humoristával A zenegyűlölő című előadásban szerepelünk együtt, megcélozva annak a rétegnek a bevonását, amelyik nem venne jegyet a zenekarra, de rá igen. Nagyon szeretik a nézők. 

Rengeteg fiatalra van nagy hatással. Ugyanez érvényes a négy gyerekére is? 

– Senki nem próféta a saját hazájában. A legkisebb lassan egy éves, ő teljesen intuitive zenél az éjszaka közepén. 

Mit csinál, ha nem a zenével foglalkozik?

– Olvasok, egyszerre mindig több könyvet. Úszni járok, illetve jógázom. Kodálynak teljesen igaza volt, „a zeneművészeknek is szükségük van rendszeres sportolásra”. Gyerekkori vágyam egy jazz trió létrehozása, de annyi dolgom van, hogy annak is örülök, ha el tudok menni kirándulni. 

Jár koncertre?

– Próbálok. Jó lenne többször is, de ha van szabadidőm, akkor azt a családommal töltöm. Ők a legfontosabbak.

Nyitókép: Zeneakadémia

Videók: matehamori.com