A húsz és harminc év közötti korosztállyal foglalkozik. Miért őket választotta? 

Amikor elkezdtem praktizálni, nem éreztem azt, hogy az idősebb korosztálynak hitelesen tudnék segíteni. A gyermekpszichológia pedig sosem állt közel a szívemhez, mert azt egy nagyon érzékeny területnek vélem. Emellett ez az elmúlt tíz-húsz év sajátossága, hogy létrejött az úgynevezett fiatal felnőtt korosztály. Előtte volt a kamasz, majd felnőtté váltak az emberek. Ez a modern kor hozománya, hogy az egyetemi tanulmányok és a későbbre tolódó gyermekvállalás miatt ez a réteg is létrejött.

A fiatal felnőttkort egy új életszakasznak lehet tekinteni a maga jellegzetességeivel, aminek a kihívásait nagyon érdekesnek tartom. Ez már a tanulmányaim alatt is foglalkoztatott. A legtöbb kihívás, ami a felnőtté váláshoz szükséges, ebben a korban éri az embereket. Ilyenkor találkozunk azokkal a normatív krízisekkel, azaz a természetesnek vett krízisekkel az életünkben, amelyek leginkább meghatározzák később a felnőtt identitásunkat. Ezekben a normatív krízisekben szeretném segíteni az embereket. 

Így válunk végleg felnőtté 

Melyek azok a normatív krízisek, amelyek ebben a korban jelentkeznek? 

Ide tartozik például a pályaválasztás, karrierben való elakadás, kapcsolatteremtési, elköteleződési nehézségek. A mai fiatal felnőttek előtt nincs egy jól előrelátható életpálya, hanem rengeteg választási lehetőség előtt állnak. Ez sok szorongást tud okozni az embernek, amellett, hogy előnye is van. Megjelenhet a kapunyitási pánik és korai kiégés is.

Mivel fordulnak önhöz a leggyakrabban? 

Sok kliensem elakadt az életében, nem tudja merre tart, merre menjen tovább. Nagyon sokszor a kapcsolatteremtési nehézségek szoktak megjelenni, amikor az illető nem tud megbízni a másik félben, nem tud egy egészségesen, biztonságosan kötődő kapcsolatot kialakítani. 

Az vettem észre az elmúlt egy évben, hogy már annyira pszichoedukáltak az emberek, hogy sokszor már ők maguk fogalmazzák meg, hogy mi az a pszichológiai probléma, amivel foglalkozni szeretnének. Nagyon sokszor fordulnak hozzám fiatal felnőttek például azzal, hogy szeretnék a gyerekkori traumáikat feldolgozni, szeretnék megfejteni, hogy melyek azok a múltbéli események, amelyek hatással vannak a jelenre.

Ez egy nagyon jó új trend, hogy egyre tudatosabbak a fiatalok és szeretnének dolgozni magukon.

Sokak szerint a mai fiatalok el vannak kényelmesedve. Mi a véleménye az úgynevezett „mai fiatalozás” jelenségről? 

A mai fiatalozás, mint jelenség, amióta világ a világ jelen volt. Azoknak a felnőtteknek, akik ezt mantrázzák, megvan a maguk értékrendje, a generációjukhoz kapcsolódó normájuk. Az utánuk következő generáció mindig egy picit másképp működik, amivel nem feltétlenül tudnak egyetérteni. Teljesen mindegy, hogy milyen jelző legyen az, valamit mindig rásütnek az aktuális fiatal generációra. 

Nyilvánvalóan kényelmesebben él a mostani fiatal generáció, mint az elődeik, mert a helyzet, amiben élnek, ezt lehetővé teszi. Nem gondolom, hogy ez feltétlenül baj lenne, hiszen emellett nagyon sok olyan értékkel rendelkeznek, amelyek egyediek. Például az önreflexió, vagy a tudás teljesen más felhasználása. Lehet kényelemnek hívni, hogy minden elérhető egy kattintásra, de valójában teljesen másképp kell az elméjüket használni a mai fiataloknak, mint az eggyel vagy kettővel előttünk álló generációnak.

Említette, hogy a húszas éveikben járóknak annyi lehetőségük van, ami már problémát okozhat. Hogyan lehet ezt feloldani? 

Az elmélet, ami leginkább a szorongást okozza a fiatalokban, az az, hogy az egész életükről kell most azonnal dönteniünk, legyen szó karrierről vagy egyetemválasztásról. Ezek valóban meghatározó döntések, azonban azt a terhet fontos lenne levenni magukról, hogy egy életre hozzák meg őket. 

Bármilyen egyetemnek is kezdenek neki, annyira gyorsan változik manapság a világ, hogy lehet, két-három év múlva az a tudás, vagy az a képességtár, amit az egyetemen megszereztek, már nem is feltétlenül lesz releváns. Valójában bármikor változtathatnak, bármikor dönthetnek úgy, hogy más irányba indulnak el. Ezzel nincs semmi baj, mert most sokkal jobban értékelik a munkaerőpiacon is, hogy gyorsan tudjunk adaptálódni a változó környezethez, minthogy leragadjunk egy konkrét dolognál életünk végéig.

Ha úgy tekintünk egy nagyobb döntésre, hogy „most belekóstolok, megnézem, hogy milyen, és ha nem jó, akkor változtathatok”, az nagyon felszabadító tud lenni. Ez az egyik tippem, amivel a nyomást szerintem lehet oldani. 

A másik az, hogy nem kell egy dolog mellett elköteleződni. Az, hogy sok lehetőség közül választhatunk, nem jelenti egyben azt is, hogy csak egyet választhatunk. Belekóstolhatunk párhuzamosan több szakmába is, és később el lehet dönteni, hogy mi lesz a fő irányunk. El lehet kezdeni egy olyan egyetemet, ahol általánosabb alaptudást kapunk, mint például a közgazdaságtan, és később el lehet szegődni marketing vagy pénzügy mesterszakra. 

Hol van az a határ, ahol már egészségtelennek számít a túl sok váltogatás? 

Ebben az önreflexió sokat tud segíteni. Fel kell tenni a kérdést, hogy azért lépnek ki ebből, mert ténylegesen nem érdekli őket, vagy azért, mert jött valami nehézség, amivel nincs kedvük megbirkózni. Nagy különbség van a kettő között. Ettől élesebb határvonalat nehéz ennél szabni, mert rengeteg tényező befolyásolhatja azt, ha váltani akarunk. Ha azt tapasztaljuk, hogy éveken át folyamatosan csak váltogatunk, és nehéz megállnunk bármilyen konkrétum mellett, akkor az jelentheti azt, hogy ezzel a mintával dolgunk van.

Az oldalán szerepel, hogy kapunyitási pánikkal is foglalkozik. Ez mit jelent? 

A kapuzárási pánikot mindenki ismeri: azt jelenti, amikor az ember hirtelen realizálja, hogy most egy életszakasz váltás jön, és felmerül benne, hogy mennyi mindenről lemaradt, mennyi mindent kellene még bepótolnia. A kapunyitási pánik a jövővel kapcsolatos félelmekre irányul.

Általában a következő kérdések jelennek meg ilyenkor: „Mennyi lehetőségem van?”, „Mennyi mindent kellene kipróbálni?”, „Merre induljak?” Ezért sok esetben, aki belekerül a kapunyitási pánikba, lehet, hogy el sem indul semerre. Ez is lehet egy olyan tünet, amellyel érdemes foglalkozni. Ha ez a pánik olyan erős, hogy nem tud dönteni az ember, leblokkol, akkor érdemes szakemberhez fordulni. 

Ez mióta ismert jelenség? 

Nem tudnék pontos dátumot mondani, de én ahhoz kötöm, amióta kitárult a világ és rengeteg információ zúdul ránk. Ez már gimnazista korban eredményezhet hasonló pánikot.

Ha magunkba fektetünk, megtérül 

Kétféle hozzáállást hallottam azzal kapcsolatban, hogy mire valók a húszas éveink. Az egyik szerint merjünk nyugodtan hibázni, hiszen ez az időszak csak arra való, hogy mindent kipróbáljunk. A másik, ezzel teljesen ellentétes meglátás az volt, hogy ebben az évtizedben kell megalapozni életünk hátralévő részének szakmai tudását és anyagi biztonságát. Ön szerint hol az igazság? 

Valahol a kettő között. Ha valaki az utóbbit meghallja a húszas évei első felében, az szorongató, nagy terhet rak az emberre. Igaz, hogy sok mindent meg kell alapoznunk – de az is igaz, hogy lehet hibázni, és ki lehet próbálni különböző dolgokat, lehet az ember önfeledt, miközben már felelős saját magáért.

Ez egy nagyon szép átmeneti időszak: ki kell használni az előnyeit, a hibázási lehetőséget. Itt kötelező is sokat hibázni ahhoz, hogy megtapasztaljuk a határainkat, kapacitásainkat, erőforrásainkat, de közben jó arra is odafigyelni, hogy ne kallódjunk el. 

Sokan kezdenek bele azzal az érzéssel a harmincas éveikbe, hogy mennyi mindent szalasztottak el, mert annyira tudatosan arra koncentráltak, hogy a jövőjüket építsék, hogy kimaradtak a szórakozásból, utazásokból... Abból, hogy élvezzék az életet. Több ilyen klienssel is találkoztam már. Ezért fontos, hogy az egzisztenciateremtés mellett a szabadidőnkre is fókuszáljunk.

A túl sok elvárás oka lehet a korai kiégésnek is? 

Igen, sokszor tapasztalom azt a klienseimen, hogy a húszas éveik elején olyan elvárásokat támasztanak maguk elé, amik inkább a harmincas éveik elején lennének időszerűek. Például, hogy nem találták meg még a párjukat, akivel le akarják élni az életüket, vagy nem teremtették még meg az egzisztenciális alapot, ami alkalmas eltartani egy családot. Ez általában meg szokott oldódni a harmincas évek elejére, de az elvárást fiatal felnőtt korra teszik, és emiatt nem pihennek. 

A kiégés az érzelmi kifáradás mellett sokszor fizikai is: nem tudunk új erőforrásokat biztosítani és motiválatlanná válunk azzal kapcsolatosan is, amit korábban szerettünk. Ilyenkor elsőként be kell húzni a kéziféket. Ránézni arra az életre, ami ahhoz vezetett, hogy kiégjünk, megvizsgálni, hogy mi az, amin tudunk változtatni. Szükség van a kikapcsolódásra, feltöltődésre. Ezt be kell építeni a mindennapokba. Sokan ilyenkor karriert váltanak, ami lehet megoldás, de ha az új helyen is ugyanazt a mintát követik, akkor újra kiégnek. 

A húszas éveinkben nagyon fontos, hogy időnként visszatekintsünk. Amikor haladunk egy pár évet előre, nézzük meg, hogy ez számunkra megfelelően telt-e. Ha nem, akkor vizsgáljuk meg, hogy min tudnánk változtatni. 

Ha egy dolgot tudna tanácsolni egy húszas évei elején járónak, mi lenne az? 

Nyugodtan gondolkodjon rendhagyóan, azaz „out of the box”! Merjen kísérletezni, merjen hibázni. Fektessen nagyon sokat az önismeretbe, mert később meg fog térülni!