Az élmények sorát Zsuzsi lánya - későbbi kétszeres, amerikai olimpiai bajnok evezős - indított el, aki második iskolai évének utolsó napján leült az íróasztalához és írt. Karikó Katalin megkérdezte, hogy mit ír. A következő válasz érkezett:

Köszönetet mondok Mrs. Wilsonnak, amiért olyan sok mindenre megtanított engem ebben a tanévben.

Az október elején orvosi és élettani Nobel-díjjal elismert biokémikus kissé elszégyellte magát, hogy neki sohasem jutott az eszébe, hogy köszönetet mondjon tanárainak áldozatos munkájukért. Pedig lenne mit köszönni. Áttörések – Életem és a tudomány című könyvében ezt a mulasztást is pótolta.

Ahogy az előszóban írja, a tanáraitól tanulta meg az alapokat, amelyekre aztán később építhetett. Tőlük tanulta meg, hogyan kell kérdezni, rácsodálkozni valamire, felfedezni valamit, önállóan gondolkodni. Nekik köszönhetően jött rá, hogyan haladjon előre, hogyan használja fel a megszerzett tudást arra, hogy valami újat alkosson.

A tanárok tudásmagot, bimbózó értelmet ültetnek el tanítványaik szívében és tudatában, abban a reményben, hogy azok hajtásokat, majd bőséges termést hoznak. A tanárok munkája tette lehetővé, hogy a második világháború után a kommunista Magyarország egyik alföldi kisvárosában két munkás gyereke jobban megértse a világot, hogy aztán a maga módján hozzájáruljon ahhoz, hogy a világ megváltozzon.

Ennyi szép emlék olvastán egyértelmű az üzenet: az 1960-as években Kisújszálláson is színvonalas oktatás folyt, annak ellenére, hogy a Ratkó-gyerekek tömegei lépték át az iskola küszöbét. Karikó Katalin osztályába több mint ötvenen jártak.

Tanár sem volt elég ennyi diákra.

Az akkori kormány nyugdíjas tanárokat hívott vissza. Így történt, hogy másodikos tanítónője, anyukájának és a nagymamájának is tanítónője volt. Az iskolások ősszel betakarításokon segédkeztek, de más okból is hiányoztak. Szénhiány esetén előfordult, hogy egy hétig szénszünet volt. Az akkori energiaválság idején csak akkor folytatódott a tanítás, ha volt mivel fűteni.

Karikó Katalin az általános iskolában merült el a természettudományokban. A kémiaszakkörben gyurmából és pálcikákból molekulákat raktak össze. Túltelített sóoldatot készítettek, amibe cérnát lógattak, és örültek, hogy kristályok képződtek rajta.

Ebben az iskolában a szocializmust építjük

– ez volt kiírva az épület homlokzatára, de a biokémikus nem erre emlékezett. Talán azért, mert a tanárok zöme a kommunizmus előtti rendszerben nevelkedett. Nem a politikai elvekre, hanem a tantárgyakra koncentráltak.

Hetedikesként kémia-, élővilág- és földrajzversenyeken szerepelt, nyolcadikra ő lett a legjobb élővilágból Kisújszálláson és a megyében. Szolnok megye képviseletében meghívták az országos élővilágversenyre.

Harmadik helyezettként Szmena 8 fényképezőgépet kapott.

Mit gondolsz, Karikókati?

– szögezte neki a kérdést Tóth Albert, a kisújszállási gimnázium biológia tanára. Többek között arról beszélgettek, hogy hol van a határ az élet és az azt lehetővé tevő semleges építőkövek között.

Tóth tanár úr nemcsak a tényeket tanította nekik, arra is kíváncsi volt, hogy a diákjai mit gondolnak a tényekről. És talán a legfontosabb: azt akarta, hogy ezek a kisújszállási diákok gondoljanak valamit mindenről.

Az ő szemében Karikó Katalin már a leendő kutató volt.

A szakkörösök levelet írtak Szent-Györgyi Albertnek. A címét nem ismerték, ezért csak ennyi került a borítékra: Albert Szent-Györgyi, USA. Hónapokkal később megérkezett a kézzel írott válasz a Nobel-díjas tudóstól. „A tudomány lelkes kisújszállási művelőinek.”

Karikó Katalin „F” volt. Olyan emberek gyereke, akiknek a szülei fizikai munkát végeznek. A kommunista Magyarországon ez azt jelentette, hogy a tanárok egy kicsit több figyelmet fordítottak rá. Az F-nek köszönhetően a gimnázium harmadik osztálya után nyári egyetemi előkészítőre mehetett - 1972 nyarán, 17 évesen a szegedi egyetemen tanult.

Azon az őszön kukorica betakarításra vezényelték az osztályt. A kutató palánta végzett a munkájával, megpihent, várva a többieket, hogy azok is letudják a penzumot. Az orosztanár, egyúttal az osztályfőnöke, arra akarta kényszeríteni, hogy besegítsen a lustáknak. Nem volt hajlandó. Osztályfőnöki intőt kapott, majd azzal fenyegette az orosztanár, hogy az iskola fegyelmi eljárást indít ellene. Ebben nem volt partner az iskola.

A következő dobása az volt az osztályfőnökének, hogy ismer néhány embert a szegedi egyetemen és elintézi, hogy ne vegyék fel Karikó Katalint. Lehet, hogy ismert valakiket, de a fenyegetése nem vált valóra. A kisújszállási lány rögtön bekerült a biológus szakra.

Ebből a helyzetből is tanult: nem mindenki neki szurkol, nem mindenki akar neki jót.

Azt vallja magáról, hogy ha volt valamilyen szuperképessége, az az akarat, az igyekezet és a kitartás. Keményen és módszeresen dolgozott és sohasem hagyta abba. Az egyetemen egy kémia szakos hallgató. Ludwig János arra ébresztette rá, hogy kutatóként sem lehet csőlátású. Ismernie kell a tudóstársak kutatásait, és kell, hogy legyen róluk véleménye.

A véleményéért, az igazáért mindig kiállt.

A biológus diploma megszerzése után a Szegedi Biológiai Központba került, megszerezte a PhD-fokozatot, de innen már minden mozzanat a hazai és az egyetemes tudomány izgalmas fejezete.

Karikó Katalin 1955-ben született Szolnokon. Kisújszálláson járt általános iskolába, majd a kisváros gimnáziumában tanult. A József Attila Tudományegyetem biológus szakán diplomázott 1978-ban. Az MTA ösztöndíjasaként 1985-ig az SZBK Biofizika Intézetében dolgozott, ahonnan pénzhiány miatt elbocsátották.

Európában nem talált állást, így került a philadelphiai Temple Egyetemre és a bethesdai Egészségtudományi Egyetemre. 1989-ben a Pennsylvaniai Egyetemen kapott állást, ahol 2013-ig tanított és kutatott, majd a BioNTech RNA Pharmaceuticals cég alelnöke lett. 2023-ban kutatótársával, Drew Weissman-nal együtt orvosi és élettani Nobel-díjat kapott.

Nyitókép: Szigeti Tamás / MTA