A Magyar Pedagógiai Társaság (MPT) elnöke, Trencsényi László egy tavalyi nyilatkozatában azt mondta:

– Az, hogy a hetedikes, nyolcadikos gyerek bemegy az »iskolavárosba«, egészen más dolog, mint amikor reggel hat órakor a buszmegállóban, félálomban beültetjük az iskolabuszba az első osztályos gyereket.

Mindent differenciáltan, az adott település kulturális hagyományai, igényei, lakossági kultúrája, társadalmi helyzete kell, hogy eldöntsön. Ezt nem lehet még a Belügyminisztériumból sem egységesen irányítani, mert akkor valaki mindig rosszul jár, valaki mindig jobban, és sajnos tudjuk, hogy általában ki jár rosszabbul.

A szegény az, aki a legszegényebb.

A kisiskolák azonban nem feltétlenül a szegénységről, a leszakadó rétegek eleve kilátástalan oktatásáról szólnak.

Az induláskor más célokat fogalmaztak meg. Magyarországon legalább százéves történetről van szó, amely a 19. század végétől kezdődik. Attól az időszaktól, amikor az iskolázás mindenkire kiterjedő kötelezettségként volt meghatározva. Ekkor fogalmazódhatott meg az a kormányzati igény, hogy minden gyermek elérhesse az iskolát, amit látogatni köteles. Ha lakóhelye környékén nincsen iskola, akkor alapítani kell.

– Az a jó iskola, ahová a gyermek gyalog is el tud menni

– szokták idézni a huszadik század első felének neves oktatáspolitikusát, Klebelsberg Kunót.

A magyarországi tanyás vidékek iskolái több hullámban létesültek. Lajosmizse tanyavilágában például négy iskola Eötvös József miniszteri működése idején, négy iskola Klebersberg Kunó miniszteri működése alatt nyílt meg.

Forray R. Katalin, a Pécsi Tudományegyetem professzor emeritája Az iskola táguló tere című, az Educatio című szaklapban megjelent tanulmányában arról írt, hogy ezek a kisiskolák nemcsak megközelíthetők voltak a gyerekek számára, hanem légkörük, tanári-tanítói szerepvállalásuk miatt vonzók tudtak lenni a tanulóknak és a családoknak is.

A múlt század hetvenes éveiben erősödött meg az a kormányzati vélemény, hogy az iskolai hálózatnak ezt az elemét fel kell számolni. A helyi iskola megszüntetése, bezárása az alföldi tanyás vidékek mellett a nagyobb népsűrűségű dél-dunántúli aprófalvak életében is megrázkódtatással járt.

A rendszerváltozás éveiben sok helyen újra meg akarták nyitni a kisiskolát. A „visszakörzetesítés” azonban már nem tudott olyan hatékony lenni, mint az eredeti intézkedés.

„A sorsunk közös.” Falvak és iskolák című tanulmányában Andl Helga, a Pécsi Tudományegyetem Neveléstudományi Intézetének adjunktusa arra hívta fel a figyelmet, hogy a 2000-es évek első évtizede újabb körzetesítési hullámot hozott.

Alig telt el azonban néhány év, hogy az átszervezett iskolák hozzászokjanak újonnan kialakult helyzethez, a 2010-es kormányváltást követően máris egy újabb visszakörzetesítésként értelmezhető oktatáspolitikai elképzelés bukkant fel – mintegy a korábbi oktatáspolitikai történések oppozíciójaként.

A 2011-es köznevelési törvény szerint azokon a településeken, ahol legalább nyolc alsó tagozatos korú gyermek van, és a szülők igénylik, meg kell szervezni az alsó tagozatos oktatást. Ezzel párhuzamosan pályázatot is kiírtak a kistelepülések számára korábban bezárt kisiskolájuk újraindítására.

Ám alig akadt olyan település, amelyik élni tudott vagy akart a kínálkozó lehetőséggel – mindössze négy érvényes pályázat érkezett. Az Oktatási Hivatal honlapja szerint az újraindított kilenc iskola közül négy már megszűnt.

Az elmúlt évtizedekben jelentősen csökkent az iskolával rendelkező települések száma. 2020-ban a települések 44 százalékán nincs alsó tagozat, 52 százalékán helyben nem érhető el felső tagozatos oktatás. Három olyan megye is van (az aprófalvas Vas, Zala és Baranya), ahol a települések legalább 75 százalékán nem működik felső tagozat.

Az iskolahálózat további átszervezése újra napirendre került.

Most azért, mert a finanszírozási gondokat az ugrásszerűen megnőtt energiaköltségek tovább élezik, másfelől a pedagógushiány mértéke, a szakos ellátottság problémái egyre inkább veszélyeztetik az iskolarendszer működőképességét. Egyébként a kisiskolák ezekkel a problémákkal régóta küzdenek. (A köznevelésért felelős belügyminiszter, Pintér Sándor kinevezése előtti meghallgatásán fogalmazta meg, hogy fel kell mérni, hogy valóban szükség van-e ennyi iskolára, jó-e az az iskola, ahol egy évfolyamon nyolc gyerek van.)

A közoktatás indikátorrendszere 2021 című kiadvány több adatsora foglalkozik a száz fő alatti tanulólétszámmal működő iskolákkal. 2010 és 2020 között 5,5-ről 8,5 százalékra nőtt az ezen iskolákba járó általános iskolások aránya. Megyei bontásban vizsgálva Békés, Nógrád és Tolna megye adatai a legmagasabbak, ott 15–22 százalék közötti az érintett diákok aránya 2020-ban, öt százalék alatti értékkel csak Budapest és Pest megye rendelkezik.

A települések közül a községekben a tanulók 18,9 százaléka jár száz fő alatti iskolába, ami egy évtized alatt másfélszeres növekedést mutat, továbbá 3-4-szer nagyobb érték, mint a városokban. Azaz, egyre kevesebb a gyerek a falusi és a községi isikolákban.

Andl Helga két, kisiskolát működtető polgármester véleményét idézte.

– A saját intézményünket úgy kezeljük, hogy az tényleg a sajátunk, még ha nem is mi finanszírozzuk az iskolát. [...] Hát a mi gyerekeink járnak oda, kié másé?

– mondta az egyik.

– Ezek a gyerekek a mi gyerekeink, attól még, hogy tankerület a fenntartó

– tette hozzá a másik. A „sajátunk”, a „mi gyerekeink” jól jelzik erőteljes retorikai elemzés nélkül is azt, hogy az iskola a helyi közösségi identitás lényegi eleme.

A kisiskolákban rejlő lehetőségek előremutató példáival is találkoztak a szakemberek, amikor a Covid–19 okozta világjárvény alatt 2021 tavaszán bevezetett digitális/távolléti oktatást vizsgálták a baranyai, csak alsó tagozattal rendelkező iskolákban. Az iskolák – egy kivételével – naponta online tanórákat tartottak, az intézményekre jellemző rugalmasság és a differenciálás gyakorlata a digitális tanrend alatt is tapasztalható volt.

Ami pedig a legfontosabb: minden gyermeket sikerült bevonniuk a tanulási folyamatba.

A pécsi szakemberek eredményei szerint a kisiskolalét hatékony megoldási módokat generálhat váratlan szituációkban is. Miközben a kisiskola szóhoz számos negatív jelző (pazarló, nem modern, nem eredményes stb.) tapad, olyan esettel is találkoztak a pécsiek, amikor éppen ezt a nevet („Kisiskola”) választják egy újonnan létrejövő iskola hivatalos megnevezéseként. A Nagykovácsiban működő ökotudatos magániskola pedagógiai programja a kisiskolák előnyeire (családias légkör, egy gyerekre jutó nagyobb figyelem) kíván építeni.

Forray R. Katalin szerint a mai magyar kisiskola bizonyos értelemben új erőt is mutat. Civil szervezetek jöttek és jönnek létre, amelyek erősítik ezt az iskolai formát. Újdonságnak számítanak az alapítványi, illetve a reformpedagógiai iskolák, amelyek tanulói létszámáról ugyan nincsenek összefoglaló adatok, elemzések, mégis a kisiskolák témájához csatolhatók, hiszen programjaik eltérnek a többségtől.

A kis létszámú iskolák egyik legfontosabb területe az alternatív oktatási formák körében található. Reformpedagógiai vagy alternatív iskolákként is ismerjük ezeket az iskolákat, amelyek közül ma mintegy negyven működik. Ha az oktatási rendszer egészéhez viszonyítjuk ezt a számot, nem magas, ám határozott jelenlétről tanúskodik. Közöttük vannak általános iskolák és középiskolák, de természetesen óvodák is. Túlnyomó többségük Budapesten, illetve az ország nyugati térségében működik.

Ez jól érzékelhetően kijelöli a legnagyobb különbséget a tanyás vidék iskoláihoz hasonlítva: ezek az alternatív iskolák a fővárosi és a nagyvárosi elit iskolái. De éppen ez is mutatja, hogy a kisiskola egyáltalán nem a leszakadó társadalmi réteg intézménye. Vonzó lehet bármely társadalmi csoport számára, amely színvonalas oktatási intézményt keres gyermekének.

És végül egy, az előbbiekkel ellentétes vélemény.

– A falusi kisiskolák helyett, nagy, jól felszerelt járásközponti intézmények kellenek

– mondta az év elején az Inforádiónak Setényi János, a Mathias Corvinus Collegium Tanuláskutató Intézetének Igazgatója, aki szerint jóval kevesebb intézményre lenne szükség. Az óvodának és az alsó tagozatnak mindenképpen helyben kell maradnia, de a felső tagozaton már nyugodtan utazhatnának a gyerekek.

A finnek negyven éve folyamatosan körzetesítenek, nem villámcsapásszerűen, figyelik a létszámot és ennek ismeretében lépnek. Setényi János szerint ez az állandó alkalmazkodás lenne célravezető. Magyarországon is zajlik ilyesmi, de az adatokat ismerve, az elmúlt húsz évben az ilyen irányú törekvések nem hoztak áttörést.

Azaz, még az oktatáskutatók sem egységesek abban, hogy mi legyen a hazai kisiskolákkal.