Gyerekkorában a szülei trükkösen limitálták a képernyőidőt: többet számítógépezhettek a testvéreivel, ha saját játékot fejlesztettek. Innen ered a programozás iránti szenvedély?

– Minden gyermekben ott lapul valahol az érdeklődés a számítógép, a képernyő iránt. Bennünk is erősen megvolt, ám a könnyen elérhető örömök, tehát az, hogy erőfeszítés nélkül kapjunk élményt, korlátozva voltak. Elkezdtünk azon gondolkodni, hogy mit tudnánk mégis csinálni, ami szórakoztató valamennyire.

Bármilyen furcsa is kimondani, úgy gondolom, hogy nagyon jó, ha a gyerekek időnként unatkoznak: ha nem tud egyszerűen leülni a tévé vagy az Xbox elé, akkor hirtelen kénytelen kreatív lenni, és kitalálni valamit, ami szórakoztatja. Velünk is ez történt.

Még általános iskolában az egyik tanárunk mutatott nekünk egy nagyon alapvető programozási nyelvet, így adta magát az ötlet, hogy próbáljunk meg valamilyen játékot fejleszteni, a szüleink pedig támogatták a gondolkodó, kreatív munkát.

Fárasztó volt, de rákattantunk az erőfeszítés általi sikerélményekre.

Hogyan képzeljük el a játékfejlesztést gyerekként, az akkori eszközökkel?

– Egyszer vendégségben láttunk egy autóversenyzős játékot, amivel nagyon szerettünk volna játszani, így az az ötletünk támadt, hogy mi magunk megcsináljuk, ha már máshogy nem elérhető számunkra.

Egy teljesen kezdetleges, szinte grafikamentes környezetben, nulláról, három-négy hónap munkájával létrehoztunk valamit, ami persze nem közelítette meg a mai autóversenyzős játékokat. És bár a végeredmény nem lett annyira jó, de magát az alkotás folyamatát nagyon élveztük.

Rádöbbentünk, hogy maga a gondolkodás és a kreatív problémamegoldás legalább annyira szórakoztató, mint a végtermék.

Ekkor került át nálunk magáról a játékról az alkotásra a fókusz: mit hozzunk létre legközelebb?

A randiappoktól a fitnesz alkalmazásokig a mai applikációk zömének a játék, a játékosság a kulcsa. A gyerekek megértéséhez is alapvető az unalmas feladatok szórakoztatóvá tétele?

– Valóban fontos, hogy szórakoztatóvá tegyük számukra a tanulást, ezért egy picit könnyebb a programozással kezdeni. Főleg kicsi korban rendkívül fogékonyak a gyerekek az újdonságokra, ha például tudnak rajzolni egy szép, színes ábrát a számítógépen, az sikerélményt ad nekik.

A trükk az, hogy nem egy kész terméket vagy játékot kapnak, hanem dolgozniuk kell a sikerélményért.

A mai programokkal a gyerekek is  egyszerűen, minimális gondolkodással, sablonok segítségével  tudnak olyan játékot csinálni, amivel utána jól lehet szórakozni. Ezáltal viszont elterelődik a hangsúly arról, hogy maga az alkotói folyamat is élvezetes: valaki segítsen gyorsan megcsinálni, hogy utána játszhassak vele!

Amint rájön a gyerek, hogy élvezi, amikor kihívás elé állítják, onnantól könnyű őt tovább motiválni – nálunk például pontok gyűjtésével.

Az Alphacademyben azért is jutalmazzuk a diákokat, ha segítenek egy társuknak a tanulás, feladatmegoldás során. A magyar oktatási rendszer sokszor, akarva-akaratlanul arra motiválja  a gyerekeket, hogy igyekezzenek legyőzni társaikat. A csoportmunkák során is előszeretettel panaszkodnak arra a társukra, aki gyengébben teljesít és ezáltal “lehúzza” a csoportot.

Úgy gondolom, ha egy csoport intelligensen működik együtt, akkor nincs olyan, hogy buta vagy tehetségtelen gyerek.

Közösen érik el az eredményt, és közben ösztönzik, húzzák egymást.

Nálunk ezt tanulják meg a gyerekek.

Hogyan alakult ki a tanítási módszere?

– Már a középiskolában is tanítottam, de komolyabban az egyetem legelején kezdtem bele. Először erősen szakmai alapú volt az orientációm: diákolimpiára szerettem volna felkészíteni gyerekeket. Utána az lett a cél, hogy minél több gyerekkel tudjak foglalkozni: a Fazekas Gimnáziumban tartott szakkörömre például Miskolcról is jött tanuló.

Miskolcig híre ment a csoportnak?

– Úgy tűnik. Elindult bennem valami: rájöttem, hogy nem csak az a gyerek “értékes”, aki versenyekre jár, hiszen a fejlődés mértékének még nagyobb értéke lehet. Az Alphacademy keretein belül elkezdtünk olyan gyerekekkel foglalkozni, akik nem feltétlenül lesznek az ország legjobbjai.

A legnagyobb motiváció tanárként az, amikor egy gyereknek adunk egy nehéz feladatot, dolgozik rajta, majd azt meséli mindenkinek, hogy mekkora élményt adott neki, hogy rájött a megoldásra.

Fontosabb tehát a motiváció, mint mondjuk a tehetség? Azokkal érdemes foglalkozni, akik már jártasak az adott tárgyban, és jól megy nekik például a programozás vagy a matek, vagy pedig azt a gyereket jobb tanítani, aki őrült lelkes, de egyelőre még nem konyít hozzá sokat?

– Ez nem ennyire fekete-fehér. A tehetséggondozásban sajnos létezik egy olyan elitista hozzáállás, hogy csak azoknak segítünk, akik már elértek komolyabb eredményeket. Amikor rásütjük egy gyerekre, hogy valamiben tehetséges, a másikra pedig, hogy nem az, és csináljon mást, majd csak az általunk tehetségesnek tartott diákokkal foglalkozunk, az nagyon-nagyon sok dimenzióban káros.

Először is nem igaz, hogy meg lehet állapítani egy hét-nyolc éves gyerekről, hogy tehetséges-e vagy sem.

A tehetség nem egy fix dolog, nem lehet így beskatulyázni.

Ha motivációt és lehetőséget kap, akkor előbb-utóbb egyre jobb lesz. Azt kell megnézni, hogy ki az, aki szeretne gondolkozni, fejlődni. Ki az, aki kíváncsi. Velük kell foglalkozni. A kíváncsiságot ráadásul könnyen fel is lehet kelteni, főleg kisebb korban, és utána csodákra képesek.

Volt olyan diákunk, aki ötödikben hármas volt matekból, mire kiderült, hogy az iskolában egy laza mozdulattal betették a “béna matekos” fiókba, azóta pedig nem tudott kitörni ebből, otthon is egyre kevesebbet tanult, hiszen ő “béna”.

Az Alphacademy szakkörein hamar kiderült, hogy mennyire jó problémamegoldó, értelmes gyerek is ő valójában, csak rá kellett vezetni, hogy olyan önbizalommal menjen a matek órára, ahogy hozzánk jön. Fél év múlva ötös volt matekból.

Azt mondja, hogy könnyű felébreszteni a kíváncsiságot, de vajon mennyire nehéz átlendíteni valakit a holtponton, amikor nehézségbe ütköznik egy feladat megoldása közben?

– Amikor valami nem megy a gyereknek, egyszerűen annyit kell elhitetni vele, hogy ez nem gond. Ne azon kezdjen el stresszelni, hogy mit fognak gondolni mások, hanem tekintse úgy, hogy az akadály izgalmas és  jó dolog, hiszen ezáltal tud újat tanulni.

A közös gondolkodás azt jelenti, hogy a gyerek biztonságban érzi magát, és tud a problémára fókuszálni, mert kap segítséget. Ilyenkor sokkal többre képesek.

Az esetek túlnyomó többségében nem is a szakmai elakadás okoz nehézséget, hanem az, hogy leblokkolnak és nem tudnak tovább gondolkozni, mert beindul a megfelelési kényszer.

Ha ezen segítünk, és azt érzi, hogy teljesen mindegy, hogy öt perc alatt oldja meg a feladatot, vagy fél óra alatt, akkor tovább mer lépni.

Vannak már akár általános iskolában önbizalomproblémáik a gyerekeknek?

– Hogyne.

Svájcban is tanít: van különbség a diákok hozzáállásában?

– A svájci és a magyar rendszernek egyaránt vannak előnyei és hátrányai. Svájcban, ha valaki ügyetlenkedik, akkor nem húzza össze magát, a gyerekek pedig számomra meglepően bátran kommunikálnak a tanárokkal. Szabálykövetők, de általában sokkal nagyobb az önbizalmuk.

Magyarországon viszont sokkal könnyebb motiválni a gyerekeket arra, hogy küzdjenek.

Nekimennek a nehéz feladatnak és könnyebben elkezdik élvezni, míg Svájcban talán kevésbé van jelen a társadalomban az a hozzáállás, hogy jó dolog teljesíteni a kihívásokat.

A Szilícium-völgyben hasonló nehézséget figyeltem meg a Google-s kollégáim gyerekei esetében, hogy miért küzdjön, ha már úgyis megvan mindene? Egy gazdagabb társadalomban, mint amilyen Svájc, jóformán bármilyen munkából jól lehet élni, így a motiváció is kisebb. Itthon éppen ezért sokkal könnyebb rávenni a gyerekeket arra, hogy küzdjenek, és ezt élvezzék is, az pedig már csak hab a tortán, hogy felnőttként profitálnak majd ebből.

Számos tanulmány készült a figyelem drasztikus lerövidüléséről. A néhány másodperces TikTok-videók korában mennyire nehéz lekötni, illetve fenntartani a diákok érdeklődését egy tanóra alatt?

– Nálunk, az Alphacademy szakkörein egy harmadikos gyerek figyelmét kilencven percen keresztül is könnyen  fenn tudjuk tartani. A szülők mindig ledöbbennek, hogy hogy tudnak ekkora gyerekek egy dupla órán át szünet nélkül koncentrálni? Gondoljunk csak arra, hogy ma már a mozifilmek is két és fél órásak.

Sőt, inkább három.

– Hogyha a gyerekek oda tudnak figyelni egy olyan filmre, ahol csak ülni kell, és nem vehetnek részt benne, akkor stimulációval, képekkel, feladatokkal pláne képesek lesznek koncentrálni. Ha pedig közben sikerélményük van és dicséretet kapnak, jól érzik magukat a bőrükben és nő az önbizalmuk, akkor ez működik kilencven percen keresztül is.

Hogyan tudják kiiktatni a társadalmi különbségeket?

– Fontos alapelvünk, hogy anyagi okok miatt egy gyerek se kerüljön hátrányba, ezért – bár van egy javasolt összege a szakkörnek - a szülő maga döntheti el, hogy mennyit tud fizetni a gyereke taníttatásáért, és mi azt elfogadjuk.

Megbízunk az emberekben.

Aki látja, hogy mekkora értéket adunk, és ki tudja fizetni, az ki is fogja, ugyanakkor így azokról a gyerekekről sem mondunk le, akik rosszabb anyagi körülmények közül jönnek.

Milyen a fiúk és lányok aránya?

– Egyelőre kevesebb a lány, mint a fiú. Közösen gondolkodni egy fontos témáról nemtől, kortól, érdeklődéstől függetlenül lehet! El akarjuk kerülni az összes sztereotípiát ezzel kapcsolatban és megpróbáljuk ellensúlyozni azt, ha a gyerekek valahonnan azt hallják, hogy például a matek vagy a programozás nem lányoknak való. Ez a legnagyobb hülyeség.

A tanárokat mi alapján választják ki?

– Szigorúan megszűrjük őket szakmailag és pedagógiailag egyaránt. Egyrészt a nálunk végzettek egy része szeretné tanárként is megtapasztalni azt, amikor tizenöt lelkes gyerek figyel rá és együtt gondolkodik.

Az általunk képviselt felfedező oktatás azonban egyelőre nem annyira elterjedt.

Szokatlan lehet, hogy amikor a gyerek megkérdezi a megoldást, akkor nem mondjuk el neki, mert azzal elvesszük tőle azt, hogy ki tudja találni, és sikerélménye legyen. Helyette megnézzük, hogy meddig tud egyedül eljutni a problémamegoldásban. Ha elakad szakmailag, akkor segítünk neki, ha pedig nem szakmailag akadt el, akkor meg bátorítjuk, és rávezetjük, hogy mire képes önállóan: ez az Alphacademy.

A technológiai fejlődés felgyorsult az oktatásban, az új módszerek és eszközök adaptálására azonban sokszor nincs sem idő, sem pedig energia. Kinek lenne mindez a feladata?

– Ha elbújunk az olyan fellengzős szavak mögé, mint például az okos tanterem, akkor nem jutunk messzire a konkrét megvalósításban. Amikor pedig az amúgy is leterhelt tanároktól várjuk el, hogy a munkájuk elvégzésén túl még újítsanak is, de nem biztosítjuk hozzá a hátteret, az nem fog működni.

Továbbképzéseket kell szervezni, megtanítani az újabb pedagógiai módszereket és szakembereket kell megkérni arra, hogy dolgozzanak ki egy alkalmazható módszert egy konkrét határidővel, amit utána lehet iskolákban használni.

A nagy nyelvi modelleket már most be lehet vonni a korrepetálásba, felzárkóztatásba.

Egy év alatt le lehetne fejleszteni egy olyan szoftvert, amivel tud chatelni a diák, ha elakad és meg tudja beszélni vele a problémáját, amit órán esetleg nem értett meg.

Alapvetően tehát rendszerszintű megoldásokra lenne szükség?

– Pontosan. Lengyelországban már elindult egy kezdeményezés. Egy kis startup cég összegyűjtött száz iskolát, hogy csináljon nekik továbbképzéseket arról, hogy hogyan lehet a gyerekeknek programozást tanítani. Akik ezt elvégzik, és utána korszerű módszerekkel oktatják a gyerekeket, azok kapnak egy jókora fizetésemelést: ezt támogatja ott az állam.

Itthon is lehetne hasonlót csinálni, akár elkezdve ötven iskolával, egy év alatt pedig kiterjeszteni a teljes országra.

Egyre több intézmény és politikai vezető gondolja úgy, hogy kéne valamit kezdeni a mesterséges intelligenciával, de még nem ismerték fel, hogy valójában mekkora segítség lehet, és még mindig sokan tartanak tőle az oktatásban is. Jóra kell használni, de nem a tanárok feladata azt kitalálni, hogyan kell alkalmazni, hanem szakembereket kell megkérni, akik iránymutatást adhatnak.

Ne a mesterséges intelligenciához keressünk valami általános problémát, hanem fogjunk egy problémát, és nézzük meg, hogy meg tudjuk-e oldani mesterséges intelligenciával!

Nagy változásnak tartja a mesterséges intelligencia megjelenését?

– Nagy lehetőségnek tartom, de jelenleg még nincs nagy változás. Egyelőre senkinek nem változott meg az élete, csak egy kisebb csoport rájött, hogy sokkal jobb e-maileket, szövegeket lehet vele írni. Először a problémából kell kiindulni, most viszont még sokan fordítva csinálják: itt ez a szupernek tartott dolog, húzzuk rá valamire! Így nem fog működni.

A mesterséges intelligencia segíthet abban is, hogy a gyerek több figyelmet kapjon?

– Ezzel vigyázni kell, mert két irányba is elsülhet, ha a gyerek egy mesterséges intelligenciától kapja meg a figyelmet. Kiegészítésként viszont pozitív a hatása: a mesterséges intelligencia segítségével könnyebb például feladatsorokat gyártani és kiértékelni, de a bullying, az iskolai zaklatás visszaszorításában is segíthet, hiszen a tanárokat hosszú távon segíti, így az energiájuk nagyobb része fordítható a zaklatás megelőzésére.

Bántalmazás sajnos szinte minden osztályban tetten érhető, nálunk viszont zéró tolerancia van az ilyesmi iránt. Igenis gátat lehet neki szabni, ha határozottan fellépünk ellene: a felszabaduló fölös energiákat mással kell lekötni.

A fölös energiák lekötésével vissza is kanyarodtunk a beszélgetés elejére, miszerint a gyereknek kell egy kicsit unatkoznia.

– Sok kollégámmal beszéltem arról, akik nagyon hamar, nagyon magas szintre jutottak a karrierjükben, hogy vajon mi az a közös pont, amikor a kreativitás és küzdeni vágyás kialakult bennük? Szinte mindenki az unatkozásból indult el. Az effajta unatkozás nem negatív semmittevés, hanem idő, amely teret ad egy-egy ötletnek, amit ki lehet próbálni.

A gyerekek alapvetően nagyon kreatívak: ha hagyjuk őket kitalálni, hogy mit akarnak kezdeni az idejükkel, és nem strukturáljuk a nap 24 óráját számukra, akkor lesz ötletük is.

Nekünk csak meg kell mutatni, hogy milyen irányba menjenek.

Radikális gondolat, hogy vegyük el tőlük a könnyen jövő, egyszerű élvezeteket, mert amint elkezd unatkozni, van esélye rájönni arra, hogy nemcsak más tudja őt szórakoztatni, hanem ő maga is létre tud hozni valamit, ami utána élvezhető lesz.

Csak akkor tudunk egy olyan társadalmat létrehozni a jövőben, ahol emberek újítanak, és befektetik az energiát a környezet jobbá tételébe, ha már gyermekkorban megtanítjuk nekik, hogy rendkívül szórakoztató valami újat alkotni.

A sikerélmény a legjobb dopping.

Az örömérzés persze nincs korhoz kötve és sosem késő, de minél hamarabb kapják meg a gyerekek a lehetőséget és a motivációt, annál jobb. Minden szülő azt szeretné látni, hogy a gyereke fejlődik, kibontakozik, és közben láthatóan élvezi is azt.

Ezt az élményt az Alphacademyben mi sűrítve tudjuk megadni nekik.

Hogyan nézne ki jó esetben a közeli jövő iskolája, és ebben milyen a szerepe lesz a tanároknak, diákoknak, vagy az államnak?

– Amit mindenféle új találmány vagy fejlesztés nélkül meg lehet valósítani, az egyrészt az, hogy a gyerekeknek egy sokkal komolyabb érzelmi hátteret kell biztosítani. Ne szorongva menjenek iskolába, ne azon gondolkodjanak, hogy vajon jók-e vagy rosszak, elfogadják-e őket, vagy sem.

Alapvetés legyen, hogy ők az iskolában el vannak fogadva, támogatva és szeretve vannak. Ez az alappillér, amit meg kell teremteni ahhoz, hogy bármi kialakulhasson.

A második fontos dolog pedig az, hogy mindehhez tanárok kellenek, nem mesterséges intelligencia. Rendszerre van szükség: a tanároknak meg kell mutatni, hogy hogyan kell például olyan gyerekekkel foglalkozni, akik átlépik a határokat. Minket nem tartanak szigorúnak a gyerekek, mindent szabad egy bizonyos határig, ám ezt a határt keményen tartjuk.

Érdekeltté kell tenni a gyerekeket abban, hogy közösen dolgozzanak, hogy segítsenek a másiknak: lássák meg, hogy együtt magasabb célok elérésére képesek.

Mindezeken túl a szakmai részben pedig nyugodtan teret lehet adni a mesterséges intelligenciának. Hogyan tudjuk könnyebben elmagyarázni, amit nem értett a diák? Hogy tud kérdezni otthon, hogyan lehet feladatsorokat könnyebben és gyorsabban gyártani? Hogyan tudunk egy picit jobban elmenni az elektronikusabb oktatás irányába?

Az érzelmi háttér és biztonság mégis a legfontosabb: ha ezt meg tudjuk adni a gyerekeknek, akkor már van mire építeni, és szerintem nagyságrendbeli előrelépés történne a gyerekek motivációja és a teljesítmény terén is.