Nehezen tudtunk időpontot egyeztetni. Merre járt a nyáron, mivel foglalkozott? 

– Oktatással és alkotással. A Képzőművészeti Egyetemen a tanulmányi időszakhoz hozzátartozik a nyári művésztelepi gyakorlat. Az egyetemnek van egy campusa Tihanyban, a Belső-tó partján. Már akkor varázslatos volt, amikor 1981-ben még főiskolásként jártam ott. Ilyen környezetben élmény szakmai munkát végezni.

Nyáron is és most is különböző kiállításokra készülök. Nemrég Révfülöpön volt önálló tárlatom. Augusztusban Hercegszántón jártam, édesapám szülőfalujában, ahol a néhai zárdaiskola épületét képtárrá alakították át. Édesapám 102 alkotását installáltuk ebbe a környezetbe. Szeptember 30-án lesz a megnyitó ünnepség.

Édesapja Szurcsik János, Munkácsy-díjas, Érdemes Művész júniusban a Magyar Művészeti Akadémia Életműdíját vehette át. 92 évesen még mindig alkot?

– Igen, fest még. Szellemileg és lelkileg is nagyon friss. Az életműdíjnak különösen örül, nagy elismerésnek tartja. Tíz éves kutatómunka után tavaly jelent meg Sz. Molnár Erika művészettörténész szép veretes könyve édesapám életútjáról és munkásságáról. 

Egy művész élete során folyamatosan festi a képeit. Mi történik azokkal a művekkel, amelyeket nem tud eladni?

 – Ha eltávozik e világból, akkor az örökösök kezébe kerül. Évek óta vesszőparipám – szerencsére ebben vannak partnereim –, hogy felhívjuk a szakma és a döntéshozók figyelmét a rejtőzködő, kallódó életművekre, azokra a művészekre, akik nincsenek homloktérben. Az ő munkásságukat is fel kell dolgozni, mert akkor válnak láthatóvá.

Ha eltűnnek, akkor sok évi alkotás mind értelmét veszti. Erről van egy tanulmányom, ha érdekli, elküldöm. A profi gyűjtők sem tudnak minden egyes darabot beemelni a gyűjteményükbe. A művek kollektálására a nagy állami intézmények sincsenek felkészülve, pedig az életművek kezelését intézményi szinten kellene megoldani, kutathatóvá tenni, amire vannak jó külföldi példák.

Miután a fiatalok felvételt nyernek a Képzőművészeti Egyetemre, mikor lesz belőlük művész? Egyáltalán ki a művész és mitől lesz az?

– Először is, ki a művész és ki az, aki csak képzeli magáról? A fluxus mozgalom kiváló jelmondata volt, hogy „mindenki művész, minden lehet művészet”. Nekünk nagy szerencsénk van a képzőművészeti felsőoktatásban, mert nálunk jelentős a túljelentkezés, a legjobbak közül választhatunk.

Komoly előképzettséget igényel, hogy valaki bejusson az egyetemre. Már a felvételin érezhető, hogy kiben van meg az alázat, az állhatatos alkotói energia, amivel ki tudja bontani magában azt, ami által művésszé tud válni. Előfordul, hogy egy hallgató több éven keresztül felvételizik.

Látjuk benne a készséget, a tehetséget, de még nem elég érett, hogy elkezdje az egyetemet. Nagy kaland az oktatás. Látni a hallgatót, ahogy dolgozik, ahogy a műve alakul, megfigyelni, hogy mit jelent számára az alkotás, nyomon követni hogyan lesz egy gondolatból, egy elképzelésből műtárgy. És ha műtárgyat tud létrehozni, akkor nincs mese, ő egy művész. 

Amikor nem vesz fel valakit, akkor eszébe jut…

– …hogy engem ötször nem vettek fel? Persze, vidáman el is szoktam mondani. Mindig jókedvűen fogalmazok, mert számomra az érettségi utáni évek ember- és társadalomismeretből megfizethetetlen tapasztalatokat nyújtottak. „32” munkahelyem volt.

Kíváncsi fiatal volt, vagy mindenhonnan elküldték?

– Olyan munkákat kerestem, amelyek közel álltak a vizuális művészetekhez, ahol lelkileg is tudtam gazdagodni, és utána maradt időm képezni magam, alkotni, szakkörökbe, szaktanárhoz járni, a pályatársakat, írókat, zenészeket, színházi és filmes embereket személyesen is megismerni. Ez idő alatt katona és faipari tanuló is voltam, dolgoztam a mezőgazdaságban, az iparban, kórbonctani intézetben.

A Magyar Nemzeti Múzeumban honfoglalás kori leleteket rajzoltam hiperrealista módon. Zseniális munka volt. Már az egyetem megkezdése előtt hanglemezborítókat készítettem, az East együttesnek, a Bikininek, Hobónak, Cseh Tamásnak, jazz zenekaroknak.

Nem vagyok zenész, de a nyolcvanas évek közepén Deák Bill-lel két évig játszottam együtt. Az Ab Ovo Kiadónál évekig tervező voltam. Számtalan szuper irodalmi műhöz készítettem illusztrációkat, borítókat. Utólag tudom, hogy 18 évesen túl korán kerültem volna be a felsőoktatásba. Igazuk volt, hogy nem vettek fel, még nem álltam készen.

Mi történik akkor, ha a hallgató alkotása nem felel meg az ízlésének?

– Azzal nem foglalkozunk. Az ízlésproblematika külön fejezet. Természetesen már az első nap beszélünk ízlésről és ízlés differenciákról. Nekem határozott véleményem van arról, hogy a világot két dolog igazgatja, ami nemcsak a művészetre vonatkozik, hanem mindenre. Az egyik az ízlés, a másik az irigység. Mindkettővel küzdeni kell. 

Előfordul, hogy a tanár irigy a diákjára?

– Előfordulhat. Én életemben egyszer voltam irigy, még gyerekkoromban. Akkor édesanyám nagyon okos tanácsot adott, azt mondta, hogy az irigység mérgezi a lelket, sok kárt okoz és rengeteg energiát visz el. Azóta én örülök a mások örömének, élvezem, amikor a hallgatóim sikeresek vagy egy-egy munkát az elképzeléseiknek megfelelően hoznak létre. Persze, ha a mű ízlésben elkezd sikamlós vagy édeskés lenni, akkor szólok.

Az őszinte beszéd nagyon kell.

Az én módszerem az, hogy a hallgató minden gondolata és kreatív művészi elképzelése a saját útjának az eredménye legyen. Én mint külső szem vagyok ott neki. Beszéljük meg az elképzeléseket, gondoljuk végig együtt. A rézkarc vagy litográfia esetében megmutatjuk, hogyan kell az alapozást elkészíteni, karcolni, maratni, de az nem egyéni ízlés kérdése. Az viszont igen, hogy mit rajzol rá.

A kilencvenes évek közepétől az Ars Hungarica művészeti iskola grafika tanszékvezető tanára volt. Milyen céllal alapították iskolát? 

– Kádár Miklóssal és más kollégákkal kitaláltuk, hogy néhány szakterületet lefedve létrehozunk egy érettségi utáni OKJ-s képzést. A Hajógyári szigeten indítottuk el a festő és grafika szakot. Később Novus Művészeti Szakiskola, majd Óbudai Képzőművészeti Szakképző Iskola lett a neve. Én a Novus-ból kerültem az egri Eszterházy Károly Főiskolára, ahol a Vizuális Művészeti Tanszék vezetője lettem. Egerből mentem át – vagy jöttem haza – a Képzőművészeti Egyetemre tanítani.

Mindeközben folyamatosan festett. A védjegyévé vált profilból ábrázolt férfi fej hosszú évek után szembe fordult a nézőkkel. De ezek mind férfiak. Készít festményeket, portrékat nőkről is?

– Jó, akkor mutatok valamit. … Jöjjön csak! Ezt nézze meg!

Hatalmas színes festményen egy fekvő női akt.

– Ezt lassan négy éve festem. Egy sorozat része…A Megbízható című képen több arc van, nők is.

És két koponya…

– Rendben, keresek még…Tessék, ez itt egyértelműen egy nő. … Ezek mind papírra készült festmények. Még nem vagyok kész velük… Rengeteg kép van itt, ezt kiemelem, hogy jobban lássa.

Az ott egy portré a falnak támasztva?

– Önarckép. 1973-ban, középiskolás koromban Szegeden festettem az albérletben. Iskolapadra készült, mert akkor szerelték le a suliban a XIX. században készült tölgyfa iskolapadokat. Vitték le őket a kazánházba, én meg mondtam a gondnoknak, hogy adjon már egyet. 

Tényleg, közepén ott a lyuk a tintatartónak, mellette pedig a bemélyített tolltartók. 

– Tessék, itt a Kibontott valóság című kép, ezen már három nő is van!... Ezek itt portrék, igaz, fiktív portrék. Nem konkrét alakokat festek, én találom ki őket. Klasszikus arcképeket nem készítek. 

Képzőművész családból származik. Mikor kezdett el zenével foglalkozni? 

– Gyerekkoromban Angyalföldön olyan művészházban laktunk, ahol a családok életében a zene jelen volt. Közvetlen szomszédunk volt Würtz Ádám grafikus és Würtz Klára zongoraművész. A lépcsőházban lakott Kovács Ferenc többszörös Munkácsy-díjas szobrászművész, a fia, Kovács Ferenc Öcsi trombitás, a lánya Kovács Ida brácsaművész. Volt egy zongora a légópincében, Öcsi és a barátai – Dresch Mihály, Oláh Kálmán – oda jártak próbálni. Őket is megismertem, szabadidőmben pedig nyomogattam a zongorát. Középiskolába szobrász szakra Szegeden jártam, ahol az East együttes akkoriban bontogatta a szárnyait.

A Játékok című első lemezükhöz én készítettem a borítót, amellyel elnyertük az év lemezborítója díjat. 1986-ban Varga János gitárossal, Mákó Miklós trombitaművésszel, Németh Gábor dobossal és Duncan Shiels barátommal megalapítottam az Art Reaktor nevű zenekart. Én írtam a szövegeket, Duncan készítette az angol változatokat. Előtte gyakran bejártam a hanglemezgyárba a Vörösmarty térre.

Éppen a Kormoránnak készítettem egy borítót, amikor valaki megemlítette Deák Bill Gyulának – aki akkor jött el a Hobo Blues Bandből –, hogy van itt egy fiatal, hosszú hajú srác, szájharmonikázik és vidáman ugrál a színpadon. A büfében a zenekar tagjainak mondtam, hogy én csak műkedvelő vagyok! Bólogattak: „Jó, akkor szerdán délután négykor az Adyban próba.” Gondoltam, viccelnek, ezért nem mentem el.

Egyszer csak csöng a telefon, hogy mit képzelek, ott van az egész zenekar, mindenki rám vár. Összekaptam magam és rohantam. Beléptem, majd azt mondták, hogy: „Na, akkor Messze még a hajnal, egy-kettő- három”. Próba után Bill odajött hozzám: „Jó lesz ez tesókám, de tanuld meg a számokat.” Így kerültem a csapatba, a turnéba, aztán hamar rájöttem, hogy mennyire nem családbarát foglalkozás a turnézás. 

Mostanában melyik zenekarával lép fel?

– A Face to Face nevű zenekarommal improvizatív zenét játszunk, a tagok egy kivételével mind, Munkácsy-díjas képzőművészek. A Budapest Noise nevű zenekarban neves muzsikusok is játszanak, például Mákó Miki trombitaművész és Bornai Tibor a KFT-ből. Hadházi László humorista gitározik, én basszusgitározom.

A harmadik szintén képzőművészekből formálódott zenekarral, a Kapuzárási Pónikkal rockosabb zenét játszunk. Az énekesnő, Kiss Dorka a Képzőművészeti Egyetemre jár, szerintem improvizatív énekben verhetetlen. Én magam nem tanultam zenét, de nagyon szeretem. 

Számos társaságnak, szövetségnek a tagja. Milyen feladatokat vállal?

– Kurátorként kiállításokat nyitok meg hallgatóknak, szakmai szervezeteknek. Legutóbb Stark Attila képét avattuk a Gizella malom Átrium Galériájában, ahol a lakóközösség úgy döntött, hogy a hatalmas belső falfelületek megfestésére kortárs művészeket kérnek fel. Jobbnál jobb művek születtek. Példaértékű kezdeményezés.

Óbudán az Esernyős Galériában külsős kurátorként dolgozom, számos zsűriben is benne vagyok, de a korom miatt több vezető pozíciót és feladatot leadtam. Elfáradtam. Ma már csak arra szeretnék koncentrálni, hogy az egyetemen a hallgatóknak maximálisan meg tudjak felelni.

A diákokkal közösen is kiállít?

– Rendszeresen. Legutoljára márciusban Dunaszerdahelyen. Törékeny véletlen volt a tárlat címe. A képeket a jelenlegi és a korábban végzett hat hallgató munkáiból válogattam, akiknek a fele férfi, a fele nő, hárman szlovákiaiak, hárman pedig magyarországiak. 

Minden nap kell alkotni, legalább egy vonalat húzni?

– Fontos, hogy napi gyakorlattá váljon az alkotás. Édesapámtól tanultam a latin mondást: nulla dies sine linea, ne teljen el nap vonal nélkül. Minden területre igaz, hogy kevés befektetéssel nem lehet eredményt elérni. Sok befektetéssel már kisebb eredmény elérhető, és arra már lehet építkezni.

Ismeri a régi viccet, nem? „Megy a turista az Andrássy úton térképpel a kezében és megszólít egy járókelőt. – Elnézést, meg tudná mondani, hogyan jutok az Operába? – Igen: gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni!” Munka közben az önkritika is fontos, és alázat nélkül sem megy. Nekem tényleg nagyon tetszik, hogy mindenki művész és minden művészet. Az, hogy milyen szinten, az már más kérdés. 

A fényképek Szurcsik József angyalföldi műtermében készültek. Fotó: Terján Nóra