Az abakusztól a mesterséges intelligenciáig, a számolást segítő tárgyak, technológiák a régmúlttól kezdve szerepet játszottak az oktatásban. E tárgyak utódai már nem a számolást segítik, hanem a számításokat maguk végezve, magát az emberi gondolkodást támogatják, és ez hatalmas minőségi különbség. A folyamatossá vált tudományos-technológiai – és ipari – forradalmakkal jelentőségük állandóan nő; ma már a fejlett világ elmaradottabb iskolái is elképzelhetetlenek infokommunikációs berendezések, ha más nem, akkor sima számítógépek nélkül. 

Oktatási technológia, vagy csak röviden edutech, még rövidebben edtech a bűvös szó, ami a számítógépes hardver, szoftver és az oktatáselmélet (az oktatási politikát és gyakorlatot leíró, értelmező és előíró teóriák összessége), a tanulást segítő, összekombinált használatára vonatkozik. Több tudományágon átívelő, azokat egységbe fogó, multidiszciplináris terület: pedagógia, pszichológia, szociológia, mobiltelefónia és számítástudomány szerteágazó irányzatai forrnak egybe benne.

A jelen a jövő virtuális tereit és osztálytermeit, a majdani színes-szagos közösségi valóságot, a metaverzumot és robotokat, változatos mesterségesintelligencia-technikákat vetíti előre. 

Messziről indultunk.

Az internet előtti idők

Ha nem megyünk vissza az őskor oktatási/tanulási funkciót is betöltő barlangrajzaiig, akkor mindenképpen az abakusz volt a területet elsőként jelentősen formáló, megváltoztató technika. Az első számolóeszköz kezdetleges formáit Mezopotámiától a Római Birodalomig, a legtöbb ókori kultúrában használták – eleinte csak összeadásra és kivonásra, aztán a bonyolult szabályokkal megvalósítható szorzásra és osztásra. Egyes kutatások alapján Kínából, mások szerint viszont a suméroktól indult világhódító útjára, és még a latin-amerikai ősi (azték, maja, inka) birodalmakban is valami hasonlóval dolgoztak. Sokféle abakusz létezett, a mindennapokban a huszadik századi elektronikus számítógépekig alkalmazták őket, és egy csomó helyen máig népszerűek.

A másoló-, sokszorosítógépeket a múlt század elején vezették be, kezdetben igen kis példányszámra, például tízre, maximum ötvenre, voltak csak kalibrálva. Ugyanehhez az időszakhoz fűződnek a médiumok első pedagógiai alkalmazásai, amelyekre törvényszerűen komoly hatást gyakorolt az 1895-ben „született” filmművészet. Nem sokkal a hivatalos kezdés után jelentek meg az első, kifejezetten oktatási céllal készült mozgókép-anyagok.

Az 1920-as években debütáltak a mechanikus oktatógépek, az elsőt az amerikai Sidney Pressey találta fel a dzsesszkorszakban, az alkoholtilalomról, dekadenciájáról és vég nélküli partijairól híres roaring twenties közepén. A több válaszlehetőséget felkínáló kérdezz-felelek masinát úgy is be lehetett állítani, hogy a felhasználó csak a korrekt válasz után mehetett tovább, ez volt az egyik legfőbb nóvuma. B. F. Skinner, egy másik amerikai pszichológus (a század közepét meghatározó iskola, a behaviourizmus leghíresebb alakja) és feltaláló pár évtizeddel későbbi gépe már a mai mesterségesintelligencia-kutatásból ismert megerősítéses, azaz jó válasz esetén jutalmazott (rossznál büntetett) tanuláson alapult. Skinner az óvodától a felnőttkorig, a lakosság széles körében kívánta bevezetni az oktatógépeket. Hasonló szerkezeteket, korabeli high-tech megoldásokat az első és második világháborús katonai képzéseken szintén alkalmaztak.

Vannevar Bush 1945-ben kitalálta a mostani „hálózati gondolkodásban” kulcsjelentőségű hypertext elméletét, majd az 1950-es években széles körben elterjedtek a diavetítők. Számítógépeket először – kísérleti jelleggel – az 1960-as években, a kaliforniai Palo Alto egyik általános iskolájában használtak, az aritmetika és a helyesírás tanításában bizonyultak hathatós segédeszköznek. Egy évtizeddel később felgyorsult, majd az 1980-as években lényegében elfogadottá vált a számítógépes oktatás.

Online univerzumok

Akármennyire meglepő és furcsán hangzik, az online oktatás szintén az 1960-as évekig, az internet előtti időkig vezethető vissza (az előd, a kifejezetten amerikai katonai célokra kitalált ARPANET 1969-ben indult). A diákok egymással összekapcsolt számítógépes terminálokon keresztül jutottak hozzá információkhoz. Nem sokkal később, 1971-ben jelent meg Ivan Illich nagyhatású könyve a társadalom „iskolátlanításáról” – ő a klasszikus statikus helyszín helyett tanulóhálózatokat képzelt el.

A tényleges online távoktatás 1982-ben, több amerikai felsőoktatási intézmény közreműködésével kezdődött, először üzleti vezetőknek tartottak képzést. Az első felsőfokú online diplomát egy New Yorki egyetem adta médiastúdiumokból, ott 1985-ben debütált az újfajta a képzés. Közben az Egyesült Államokban megalakult az Elektronikus Egyetemi Hálózat, akkor még „hőskori” DOS és Commodore 64 komputerekkel működött, és megjelentek az első online konferenciarendszerek is.

Az internet oktatásra való használatát – a világháló, a World Wide Web 1992 utáni beindulásával – a brit Nyílt Egyetem és a kanadai (vancouveri) Brit Kolumbia Egyetem forradalmasította. Az új médiumot ezek az oktatási intézmények használták először masszív mennyiségben a tudás átadására, tréningekhez, távoktatásra és a diákok egymás közötti kommunikációjára, tanulást célzó hálózatépítésre. Maga az e-learning kifejezés ugyanennek a boldog emlékezetű évtizednek a végére vált mainstreammé, amikor tech-berkekben, ha kellett, ha nem, ha indokolt volt, ha nem, szinte minden elé odabiggyesztették az e betűt. Nem sokkal később, az ezredfordulót követő látványos dotkom-bukta (a világháló első komoly gazdasági válsága) után azonban már nemcsak a kifejezés, hanem maga a jelenség is a fősodorba integrálódott. 

Az MIT (Massachusetts Institute of Technology) 2002-től szervez ingyenes internetes oktatást, amely világszerte egyre népszerűbb, a pandémia alatt pedig a bolygó nagy részén nem is volt más lehetőség, csak otthonról távtanulni, ömlik is a kockázati tőke a távoktatást célzó technológiai fejlesztésekbe.

A korai elektronikus tanulórendszerek többsége még a hagyományos oktatási stílust utánozta, a mára elterjedt komputerrel támogatott együttműködéses tanulás, az ismeretszerzés megosztáson alapuló folyamata helyett a rendszer volt hivatott átadni a tudást a diákoknak. A videokonferencia szintén évtizedek óta jelen van, az infokommunikációs technológiák, multimédiás megoldások és a webkamerák gyors fejlődésével a lehetőségek ezen a területen is folyamatosan bővülnek.

Az évezred első évtizedében teret hódító wikikkel (és persze a Wikipédiával), blogokkal, nyílt forrású oktatási anyagokkal, web 2.0-ás technikákkal, valamint az első széles körben használt virtuális környezettel, a Second Life-fal, a grafikailag egyre átélhetőbb mindenféle egy- és sokszereplős játékkal, a közösségi médiával még sokoldalúbbá vált az edtech. 

A 2010-es évek infokom világát leginkább meghatározó három technológiával, az 1990-es években tetszhalott, majd diadalmasan visszatért mesterséges intelligenciával, a blokklánccal és a „huszonegyedik századi tárgyalkotással”, a 3D nyomtatással tovább szélesedett az opciók tárháza, és egyben el is érkeztünk a jelenhez.

Ma mindezek együtt jelentik az oktatási technológiák, az edtech gyűjtőkategóriába sorolható megoldásokat.